„November hangja”
2010. november 18-án, csütörtökön délután 16 órai kezdettel tartottuk meg nyolcadik alkalommal Gimnáziumunk Áprily Lajos estjét.
Egyik legszebb termünk névadójának 123. születésnapja alkalmából
verseket mondtunk, énekeltünk és néhányan Áprily ihlette saját alkotással jelentkeztünk.
A Benkő József terem csendes versmondó délutánjára, aki tehette, hozott egy-egy gyümölcsöt, sárguló levelű ágat – a november valamely muzsikáló gyümölcsét, cserepes muskátlit – ezzel díszítettük a Benkő József termet, mivel a terem névadója egyben a muskátli magyar névadója is. Mindenikünk gyújthatott egy szál gyertyát és arany őszi párába burkoló teát is ihatott, miközben hallgatta az emlékező verseket, népdalokat. Az idei megemlékezés vezérvonala a költő November, II című verse volt.
November, II
1
Még fény ölel, remegő sugarak.
De szél jár és levelek hullanak.
El ne seperje innen senkise:
A teraszunk őszi poézise.
2
Hív a pirók. Egyhangú, bús a dal.
November hangja. Vajon hova csal?
Egy mélabús meseországba tán,
ahol ezer pirók süvölt a fán.
3
Hosszúra nyúlt az út, anyám,
sok volt a seb, s a béke késett.
S ma mégis, mégis köszönöm
világra szülő szenvedésed.
Kiss Székely Zoltán: Jelentés a völgyedből
(Áprily Lajos emlékének)
Völgyednek lassan elfogy a fénye,
lilát bíborba kever szürkület.
Meggymézga csöppen. Chopin zenére
Teleki-virág integet neked.
Füttyentgető csízeid neszére
révült rigód alt hangon fuvoláz.
Bükkösödnek rég kibuggyant vére.
Kikerics bomlik: késő őszi láz.
Hója alatt pónyikalmafáid.
Gyümölcsük édes húsa ínyemen
remeg. Őszapóid nyírfáid itt
cincorogják körbe szerelmesen.
Pirók dallint – bús jelű varázsló.
Estbe barnul bagoly okarina.
Fenyődre száll kéktollú bókoló
szajkód – részeg kakukkod rokona.
Ökörszemek cserregő zenéje
hetyke hangokból mellényt szab reád.
Gyurgyalag-szivárvány száll a fényre:
hírt hozott. A völgyed vár. Vár reád.
2010. novembere
Kun Péter: In memoriam Áprily Lajos
Lelkek szelíd mérnöke, halk szavú prédikátor,
nagy tanítója vén Hunniának,
te, ki már az ég tejútjain bolyongva
vigyázod méltatlan utódok
tétova botladozásait
látod- e, hogy hiányod lelkünkön megül?
Ki énekel nekünk téli estéken
madárdalos kikeletről?
Ki dalolja el úgy, mint te tetted
erdők bokrainak titkos susogását?
Ki énekli meg langyos szellők fuvalmát,
és ki az üvöltő szelek haragjának okát?
Zúzmarás, fagyos téli estéken
ki ad nekünk tavaszi reményt?
Ki mesél nekünk a Hargitáról úgy, mint te tetted?
Vagy a kis-Küküllő sós hegyeit ki magyarázza meg?
Ki segít megérteni a parajdi emberek lelkének rezdüléseit?
Cserépfazekak énekét ki fejti meg nekünk?
Ki tanít bennünket csendességre
reménykedésre, ha elesünk?
Ki magyarázza meg a vén fák sóhaját,
ki a madarak édes énekének szavát,
és a sárguló levelek bánatát?
Ki mesél a hegyekkel koszorúzott visegrádi
puszta magányáról?
Hiányod immár
Örökös hiány nekünk.
Verseidbe kapaszkodva siratunk,
de kimért pályánkon megyünk tovább.
Ember látod-e hogy ordas eszmék világunk eluralják?
Hogy felszín alatt, halottak háta mögül,
a kövek megrázzák szürke fejüket.
A föld súlya alól drága halottaink is
felsírnak szerencsétlen utódok sorsán keseregve.
Nyög a vén Föld is ennyi szörnyűség terhe alatt.
