Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Tiszabecs nevŰ településérŐl származom, jelenleg azonban Visegrádon élek családommal.
Református lelkipásztor és pasztorálpszichológiai lelkigondozó vagyok. Mindkét egyetemi végzettségemet a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen szereztem, a lelkészit 2000-ben, a lelkigondozóit pedig 2008-ban.
Teológiai tanulmányaimat követŐen – 1998-1999 között – Németországban a münsteri Westfälisches Wilhelm Universität-en tanulhattam még egy évig Újszövetségi Teológiát a Diakonisches Werk ösztöndíjasaként.
1999-tŐl 2004-ig a Tiszántúli Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában végeztem szolgálatot elŐször segéd- aztán beosztott lelkészként Dr. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke és a MORE Zsinatának lelkészi elnöke mellé kirendelve. 2002-ben férjhez mentem. Férjem, Barta Attila – végzettségeit illetŐen – középiskolai biológia tanár, környezetvédelmi ökológus és humán erŐforrás manager. Jelenleg Budapesten dolgozik, a Pannonwork Zrt. kölcsönzési üzletágának a budapesti vezetŐjeként.
2004. decemberében megszületett Viktor nevŰ fiunk, akivel 2007. decemberéig otthon lehettem. Ebben az idŐszakban jártam a DRHE Pasztorálpszichológia Szakára.
2008. augusztus 1-je óta a Szentendrei Református Egyházközség beosztott lelkésze és a Szentendrei Református Gimnázium hittan tanára vagyok, ami nagy öröm számomra és hálás vagyok az Úrnak, ezekért a szolgálati lehetŐségeimért.
Részlet az Alfa diákújság Tanári Arcképcsarnok címŰ rovatából:
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szatmári részének egyik kis településén, Tiszabecsen nŐttem fel, amely faluról eddig a legtöbben talán csak a vízállásjelentésekbŐl, vagy a nemzetközi Tisza-túrákról szóló hírekbŐl hallhattak csupán. SzülŐfalum nem tartozik a legtakarosabb magyar falvak közé, de a természeti adottságai szempontjából nagyon szép. Tiszta idŐben, ahogyan közeledünk a faluhoz, gyönyörŰen látszanak a Kárpátok hegyei, aminek a látványa minden hazautazásom alkalmával nagy örömmel tölt el. Itt lép be hazánkba a Tisza, és egy rövid szakaszon maga a folyó a határ. A mai napig emlékszem arra, hogy kisgyermek koromban mennyit töprengtem a parton ücsörögve azon, hogy vajon milyen is az a Szovjetúnió, ami a Tisza másik partján kezdŐdik, és ahová soha nem volt szabad átúsznunk, pedig a folyó keskeny volta miatt nem lett volna lehetetlen.
Általános iskolában kedvenc tantárgyam a biológia volt és ezért szerettem volna Debrecenben egy biológia tagozatos gimnáziumban tovább tanulni, de szüleim nem engedték, hogy olyan messze kerüljek tŐlük már 14 évesen. Így töltöttem aztán gimnáziumi éveimet – a TiszabecstŐl csupán 28 km-re fekvŐ – Fehérgyarmaton, a Zalka Máté Gimnáziumban, ahol német tagozatos osztályban tanultam. Általános iskolai és gimnáziumi éveim során kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott a sport – leginkább kézilabdázni és focizni (!!!) szerettem –, és a színjátszás. Ebben az idŐszakban a legnagyobb változást az hozta meg az életemben, amikor 14-15 éves korom körül új lelkipásztor érkezett falunkba, mégpedig egy olyan valaki, aki kivétel nélkül mindenkit elhívott és várt a gyülekezetbe. Nem várt tŐlünk túl sokat, az volt csupán a célja, hogy ott legyünk, mivel hitte, hogy a hallott Ige majd úgyis elvégzi munkáját bennünk, és igaza lett… Nem tudom pontosan, hogy mikor és milyen Igék hatására, de megszólított az Úr. Elkezdtem egészen bizonyos lenni abban, hogy Ő létezik, vigyáz rám, vagyis hogy valóság az, amirŐl Sándor bácsi annyit beszél nekünk, mégpedig hogy Isten szeret mindnyájunkat és így engem is. Ez a jó hír pedig teljesen megváltoztatta az életemet. Elkezdtem szorgalmasan tanulni, holott korábban a tanulást egyáltalán nem kedveltem. Elkezdtem kíváncsi lenni a többi emberre, az érzéseikre, gondolataikra. Elkezdtem egyre inkább tisztelni szüleimet, és egyáltalán a ’másik embert’ és persze Istent, mint teremtŐ, megváltó és újjáteremtŐ Uramat. Egyáltalán nem tudtam még, hogy mi szeretnék lenni, de abban bizonyos voltam, hogy Isten Igéjével szeretnék még többet foglalkozni, és így eldöntöttem, hogy teológián szeretnék tovább tanulni. Az, hogy felvettek, maga volt a csoda, ugyanis életem elsŐ 17 évében csak annyit tanultam, amit órán megtanítottak nekem, és így mindent az utolsó évben kellett pótolnom. A gimnázium utolsó évében tanulmányi átlagomat egy egész jeggyel (!!!) följavítottam, német nyelvvizsgát tettem, jogosítványt szereztem, és sikeresen leérettségiztem és felvételiztem a teológiára.
Teológiai tanulmányaim utolsó évében sem lettem azonban még biztos abban, hogy valóban lelkipásztor szeretnék-e lenni, így talán idŐhúzásból is, de legfŐképpen kíváncsiságból, úgy döntöttem, hogy megpályázok egy tanulmányi ösztöndíjat Németországba. Nem bántam meg! Életem egyik legszebb, leghasznosabb éve volt. Egy idegen országban, sokféle országból és így sokféle kultúrából rendelkezŐ csoporttársak között élve és tanulva mind emberileg mind tudásban nagyon sokat fejlŐdtem.
Azonban – talán már mondanom sem kell – még ezután sem láttam tisztán, hogy hol szeretne látni Isten, milyen szolgálatot szeretne rám bízni. Hazaköltözésemet követŐen tehát nem is kezdtem el keresgetni gyülekezetet, vagy bármilyen más szolgálati helyet, hanem bementem egyházi – IstentŐl fölém rendelt – vezetŐmhöz, dr. Bölcskei Gusztáv püspök úrhoz, hogy megkérdezzem, hol van rám szükség (ugyanis imádkoztam, hogy szavai Isten akaratát közvetítsék számomra). Ő azt mondta, hogy épp ott, ahol vagyok, vagyis a Püspöki Hivatalban és így lettem aztán 5 évig a hivatal munkatársa. Nekem, aki nem egyházi közegben nŐttem fel, nagyon sok tanulsággal szolgált ez a pár év. BelülrŐl láthattam és tapasztalhattam egyházunk és benne a lelkipásztorok, gyülekezetek életét. Olyan dolgokat tanulhattam és ismerhettem meg ebben az idŐben, amiket szerintem sehol máshol nem lehetett volna.
2002-ben férjhez mentem, 2004-ben pedig megszületett kisfiunk, Viktor.
2007 nyarán újra egy nagy változás történt az életünkben: végre elkészült visegrádi családi házunk és beköltözhettünk. Szomszédaink a nŐvéremék, ami külön ajándéka az életemnek, ugyanis elmondhatatlan, hogy mennyi segítséget és támogatást kapunk egymástól.
Amikor Visegrádra költöztünk, végzŐs hallgatója voltam a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Pasztorálpszichológia Szakának. A környéken senkit sem ismerve, interneten keresgélve találtam meg dr. P. Tóth Béla lelkipásztor urat, és kerestem meg azzal, hogy a képzés gyakorlati óráihoz gyakorlatvezetŐmnek kérjem fel. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, kitŰnŐ eredménnyel diplomáztam. Ezért is lehetett az, hogy amikor elŐdöm, Veszelka Tamás tavaly júliusban új szolgálati helyet pályázott meg és nyert el, Tiszteletes úr engem is megkérdezett, hogy nem vállalnám-e el ezt a szép szolgálatot, amelyet most végzek. Bár némi félelemmel, de nagyon nagy örömmel és lelkesedéssel fogtam hozzá, az ezúttal is nem általam keresett, hanem engem megtalált és hitem szerint IstentŐl rendelt szolgálatomhoz.
Amikor IgazgatónŐ ennek a bemutatkozó cikknek a megírására kért, azon gondolkodtam, hogy életutam rövid vázolásán túl, vajon mi lehetne még az, amivel bemutathatnám magam és arra gondoltam, hogy azt fogom leírni, hogy mikor vagyok a legboldogabb és mikor a legszomorúbb, mert szerintem ezekbŐl még sok mindent meg lehet tudni egy emberrŐl.
Igazán szomorú akkor vagyok, ha az emberek nem hallgatják meg egymást, amikor bántják, rágalmazzák, segítŐ szándék nélkül kritizálják, kirekesztik vagy levegŐnek nézik egymást.
Igazán boldog pedig akkor, ha mi emberek, akik közösségre, mégpedig szeretetközösségre teremtettünk, valóban kíváncsiak vagyunk egymásra, meghallgatjuk egymást, mégpedig azt, hogy a másik hogyan látja a dolgokat és miért gondolkodik és cselekszik úgy, ahogyan. Amikor azt látom, hogy emberek, akik egymás mellé rendeltettek és egymás mellett élnek, tisztelik, szeretik és befogadják egymást, a szó legnemesebb értelmében.
LegfŐképpen pedig akkor, amikor családom tagjaival lehetek, amikor együtt kirándulunk, sütünk-fŐzünk, játszunk és kacagunk. Férjem is és én is nagy családra vágyunk és így alig várjuk már, hogy újabb gyermekkel áldja meg házasságunkat az Úr.