Csengetnek. Persze ez még csak jelző, de azért most már be kell menni a terembe… hiszen óra lesz… megint…
Kinyitom a füzetem.
„Mit is vettünk a múlt órán? ÁÁÁÁ, hát persze… ezt…, de én úgysem felelhetek, stabilan állok, vagyis tulajdonképpen annyira mégse… de nem, én biztos nem felelek…”
Csengetnek. De ez most már az igazi, a nagy becsengő. Megdöbbentő.
Pár perc múlva megjön a Tanár. Az osztály lecsendesül, a hetes jelent, majd mindenki leül a helyére.
A Tanár pedig kinyitja a naplót:
—Úgy döntöttem szeretnék meghallgatni egy felelőt a legutóbbi óra anyagából…
„Tudtam, tudtam, hogy már megint lesz felelés…”
—…aki pedig nem más, mint…
És megáll a szívem. De nemcsak az enyém, mindenkié az osztályban.
„Tudtam , hogy tanulni kellett volna tegnap, de nem tehetek róla… de majd legközelebb tanulok, ezentúl mindig, óráról órára felkészülök, minta diák leszek, csak, ne, csak most ne feleljek. Még szabadságom sincsen… hiába itt a vég… most már semmi sem segíthet. Ó, ha csak egy időgépem lenne, ha csak az előző szünetbe vissza tudnék menni… vagy valami, bármi, akármi történne… ”
És csendben csodáért fohászkodom.
—…nem más, mint Herpai Anna.
S fellélegzem. Majd sajnálkozva rátekintek társam arcára, ami a félelemtől, holt fehérré változott.
Megnyugodva, egy szívből jövő „köszönöm”-öt rebegek az ég felé, és most már tulajdonképpen nem is bánom annyira hogy tegnap kevesebbet tanultam a szükségesnél.
Most már szép, és békés a világ.
Felelnek. Felelet alatt nem kell csinálni semmit. Pihenhet az ember, élvezheti a semmittevés édes zamatát.
Fáradt vagyok. Elnyújtózkodom a padon, és várok.
És valahogy, ki tudja hogyan, álom lopódzik szememre. S álmodom.
Álmodom, hogy kocsival zakatolunk keresztül Budapesten. Átrepülünk a Duna felett, és szállunk, és szállunk még egy darabig, majd óvatosan leérkezünk a földre. S hirtelen egy épületben találjunk magunkat. Kakaós csigát kapunk. Megnyugszom… ahol kakaós csigát adnak, az rossz hely nem lehet. De hirtelen a templomba indulnunk, a Kálvin térre. Menetelünk az utcákon keresztül, s én eközben hallom a zászlók susogását, és érzem bőrömön az anyagukat.
Beérünk a templomba. Életillat fogad minket.
S rengeteg az ember. Számtalan kíváncsi szempár szegezi nekem a kérdést: „Ki vagy?” S én némán felelek rájuk.
S elkezdődik az évnyitó. És beszélnek ifjak és vének, és mindenki, aki beszélhet. És énekelünk és imádkozunk.
És én belenyugszom a belenyugodhatatlanba. Egy újabb évnyitó, egy újabb tanév.
Áldott nyugalom támad a szívemben. Úgy érzem, minden rendben van, minden a legnagyobb rendben.
S mintha megráznának, hirtelen felriadok. Újra a tanteremben ülök.
—Menj a helyedre, ötöst kaptál, de máskor legyél pontosabb!
„Hah… tényleg, hiszen óra van, csak elaludtam…”
—Nyissátok ki a füzetet és írjátok fel címnek:……
„Egy újabb tanév, s én belenyugodtam…. csak azt mondjátok meg, mikor lesz már végre kicsöngő… végleg…?”
Bor. K. 10.a